Ám egy napon, amikor Tedeusz éppen a bölcsek között tanácskozott, a tündérgyerekek pedig a tündéróvodában vagy a tündériskolában voltak, Ruby a patak partján végezte a munkáját. Épp egy pillangócsalád fejével vitatkozott. 

- Nem, nem és nem! - hajtogatta a pillangó-papa. - Nem vagyok hajlandó az egész családomat átköltöztetni a patak túloldalára! Hiszen ezen az oldalon még a fű is zöldebb! Elég keservesen választottam ki ezt a fát, ahol felnevelhetjük a kicsinyeinket! Szó sem lehet róla, hogy most meg költözködjünk! 

- De éppen a fával van baj! - próbálkozott Ruby egyre kétségbeesettebben. - Hát nem látod, hogy éppen most lábalt ki egy betegségből? Alig maradt ép levele, a frissen kibújó hajtásira szüksége van, hogy megerősödjön!

Ruby már majdnem kiabált. Hogy lehet ez az ostoba lepke ennyire makacs! Végül lerogyott egy fatönkre. Ruby híres volt arról, hogy az ilyen értetlenkedő pillangókkal is mindig türelmesen bánt. Édesapja nem mondott ilyesmit, de mindig érezte, hogy a gyűrűje kicsit megmelegszik, és halványan derengeni kezd, amikor arra volt szükség, hogy megnyugtasson valakit. A gyerekeit akár, vagy egy szomorú, esetleg haragos barátot. Most is érezte a bizsergető melegséget, de mintha most ez nem lett volna elég. Bizony, Ruby fáradékony volt az utóbbi időben, és ennek nem más volt az oka, mint egy pici fündérfióka, aki a pocakjában növekedett. Már nem sok volt hátra a megszületéséig, és hiába ivott Ruby minden reggel méhpempő-koktélt, amit a gyógyító tündérek minden kismama-tündérnek előírtak, hogy erősek legyenek és a baba is jobban fejlődjön, azért most az idő közeledtére bizony kissé elnehezült. Legnagyobb meglepetésére, a konok pillangó-papa megszeppent, amikor a sápadt tündér arcába nézett, és megenyhült. Ruby fel se kellett álljon, nagy morogva szedegetni kezdte kis családja cókmókját, végül vállvonogatva elröppent a kijelölt bokor felé.

Ruby nagyon sóhajtott és megtörölte homlokát. Ernyedten nekivetette a hátát a fatörzsnek, fejét hátrahajtotta, és csukott szemmel élvezte, ahogy a nap meleg napsugarai cirógatták az arcát. Közben a pocakját simogatta, és szeretettel mondta:

- Látod, kisbabám, még meg sem születtél, és máris a segítségemre voltál!

Így pihent egy ideig, aztán nagyot sóhajtva felállt. Azaz felállt volna, mert nem megy az olyan könnyen, mikor a tündér lányának még egy pici babát is meg kell emelnie. Éppen neki akart fohászkodni újra, amikor hirtelen megdermedt. Ahogy felpillantott, olyat látott, amilyet még soha. Pedig nem mostanában kezdte a szakmát, volt dolga elég szépséggel, tündér lévén még több is kijutott neki belőle, mint ha ember lett volna. De amit a közeli ágon észrevett, attól bizony elkerekedett szeme-szája!

De mégis mi lehetett az?

Egy csodálatos, meseszép pillangó volt! Hatalmas szárnyai csak úgy szikráztak a napfényben. A teste, a feje fényes fekete volt, két különleges dupla szárnya pedig a legragyogóbb színekben pompázott. Körben csodás, lilában játszó kék, a szárnyak belső része pedig a szivárványt idéző leírhatatlan mindenféle színű.

Ruby moccanni sem mert, csak bámulta lélegzetvisszafojtva a tüneményt, majd felsóhajtott:

- Ó, milyen csodálatos, milyen gyönyörű! - lehelte szinte hangtalanul - Bárcsak mindig láthatnám!

És közben nem is vette észre, hogy amint a két kezét összekulcsolta a szíve fölött, óvatlanul megsimogatta a halványan felderengő rubingyűrűt...

Amikor Ruby még kislány volt, és a fűben játszadozott a szarvasbogarakkal, az édesapja mellékuporodott. Szeretettel nézte kislányát, és egy óvatlan pillanatban elécsúsztatott egy dobozkát. Mélyvörös bársonnyal volt borítva, és igen-igen réginek tűnt. Különös, igéző illat áradt felőle. 

- Nyisd ki! - mosolygott tündér kislányára.

Ruby megilletődötten fogta kezébe a dobozkát, persze neki az egész tenyere megtelt vele. Óvatosan felnyitotta a fedelét, és a halványsárga selyembélésből egy hatalmas rubinkő szikrázott a szemébe.

- Gyönyörű! - suttogta. - És milyen csodálatos illata van!

- A tiéd - mondta a papája elfogódottan. - Valamikor a nagymamádé volt ez a gyűrű, az én édesanyámé.  Az ő tündérillatát érzed rajta. Mostantól pedig rádbízom.

- Papa! - kiáltotta Ruby álmélkodva, aztán együtt nevettek, mert a csöpp ujjairól mindig lepotyogott a szép ékszer. Bizony, akkora volt a köve, hogy a kislány tenyeréből minduntalan kikandikált, akárhogy próbálta apró öklébe zárni. 

- Ez egy kívánság-teljesítő varázsgyűrű. De nem szabad visszaélned a hatalmával! Tündér vagy, érted a fák, virágok beszédét, a pillangók, bogarak beszédét, és amikor felnőtt leszel, megkapod a tündérek varászporhintő varászpálcáját is. Ennyi varázslat éppen elég ahhoz, hogy boldogulj az életben, és jól el tudd végezni a feladatodat. Ne akard, hogy minden gondodat a varázslat oldjon meg, ne hagyatkozz csakis a mágiára. Bízz magadban, hidd el, a saját erődből is boldogulni fogsz. Ha így teszel, tudni fogod, amikor itt az ideje, hogy a kívánság-gyűrűdet kell elővenned. De jól vigyázz, csakis jóra használd! Elég a kívánságodra gondolva végigsimítanod, és az máris teljesül.

Így aztán a gyűrű, a nagymamaillatú bársonydobozkával együtt Ruby éjjeliszekrényének titkos fiókjába került, míg elég nagy lánnyá nem cseperedett, hogy az ujján hordhassa. De hiába mondta az édesapja, hogy a gyűrű csak akkor varázsol, mikor kíván valamit, ő érezte, hogy mióta viseli, minden dolga szebben, jobban alakul. Persze azért szót fogadott, és csak nagyon ritkán használta. Amikor Tedeusz egyszer nagyon beteg lett, és a tündérdoktorok hiába próbálták gyógyfüvekkel, tündérporral gyógyítani... Vagy amikor egyszer dühödt darázskatonák támadtak rá mélyen az erdőben.

Ám egy napon...

Egyszer volt, hol nem volt, mondanám, hogy az Óperenciás Tengeren túl, meg ahol a kurta farkú kismalac túr, de ha egyszer nem ott volt, hol nem volt, hanem bizony itt a kert végében, a kis csobogó patak partján, a magas fák, dús bokrok tövében élt, éldegélt egy tündérlány meg egy tündérfiú. Ruby és Tedeusz. Nem egyedül, vagyis ketten éldegéltek ott, hanem egy egész tündérfalunyi tündér között. Boldogok voltak, mert szerették egymást, és hamarosan összeházasodtak, ásó, kapa meg nagyharang. A rendes meséknek éppen itt van vége, ebből is látszik, hogy ez itt nem egy rendes mese, mert ez meg éppen itt kezdődik.Vége volt a lakodalomnak, mindenki hazatért, és a nagy éjszakai dínomdánom után jó nagyot aludtak. 

Másnap reggel Ruby tüsténkedett a konyhában, kávét főzött és szamócalevet facsart és pirítóst mézezett, hogy a férjecskéje jókedvűen kezdhesse a napot. Csudaszép reggelre ébredtek, és reggeli közben arról beszélgettek, milyen jó is lenne, ha lennének gyerekeik. Aztán mindketten a dolgukra indultak.

A tündéreknek nagyon sok dolguk van ám a világban. Az emberek azt hiszik, ez a sok szépség, ami körülvesz minket, mind csak úgy van. Pedig ez nem igaz, bizony a tündérek nagyon sokat dolgoznak nap mint nap, milliószám a Földön! Ők a felelősek a növényekért és a virágokért. Tisztogatják, ápolgatják őket. Ha kell, a színekben is segítenek. A nefelejcs és a búzavirág könnyen boldogul, hiszen ők mindig kékek, a pipacsnak sem nehéz, ő meg mindig piros. A gólyahír, a hóvirág és a gyöngyvirág szintén nem sokat gondolkodik, milyen színű szirmokat öltsön. De a legtöbb virág sokféle, és némelyiküknek gondot okoz a választás. Hiszen ez egy életre szóló döntés! Ha egy virág hajtás korában eldönti, hogy rózsaszín lesz, még zöldbimbó korában meggondolhatja magát, de utána nem, bizony, akkor örökké rózsaszínű virágokat kell hoznia. És ha ezt a döntést elhamarkodta, talán egész életében boldogtalan lesz! Ha a választás nem jól sikerül, a tündérek tanítják, hogyan szeressék meg a választott színüket.

És még nem is beszéltünk a rengeteg betegségről, ami érhet egy növényt, akár kicsi mohapamacs, akár hatalmas faóriás. Ez olyan nagy feladat, hogy vannak külön doktortündérek, és közöttük is külön a virágoknak, az erdei gyümölcsöknek vagy a kalászos füveknek. Ezt a sokféle tudomány iskolában tanulják a tündérek, sokszázéves tündér bölcsektől. De ne gondold ám, hogy a nagyon öreg tündérek nagyon ráncosak, esetleg hajlott hátúak vagy lassú mozgású, derékfájósak! A tündérek végtelenül sokáig élnek, de mindig szépek, erősek maradnak, csak a hajuk lesz idővel hófehér. Egyedül innen lehet tudni, hogy egy régen született tündérrel találkoztál. Meg persze a beszédük, a mozgásuk sokkal nyugodtabb, megfontoltabb, mint mondjuk a gyerektündéreké.

Ruby és Tedeusz éppen csak hogy felnőtté váltak, s így kezdték közös életüket a patakmelléki tündérkolóniában.  Ruby - mivel nagyon szerette a színes lepkéket - kivételes feladatot kapott. Az ő dolga volt segíteni a pillangókat úgy élni a növények között, hogy ne tegyenek bennük túl nagy kárt. A hernyók, ezek a kis pillangókezdemények bizony sokat tudnak ártani, és persze nem lehet őket száműzni: valamiből nekik is élni kell, a lepkékre pedig szükség van. Ruby dolga volt ezt a kárt olyan picire igazítani, amennyire csak lehet. Segített kiválasztani, hol legyenek a lepkebölcsődék. Ó, ez nagyon komoly feladat ám! Néha olyan fákat, bokrokat választott, amelyekről már látszott, hogy nem lehet megmenteni, de néhány tucat hernyó felneveléséhez elegendő levelet képesek még eltartani. Máskor meg épp ellenkezőleg, kivételesen erős növényekre esett a választás, amelyek egy nyár alatt átvészelik majd az efféle megrázkódtatást. Tedeusz fiatal kora ellenére a bölcsességek iránt volt nagyon fogékony, sokat olvasott, nagy, tudós könyveket, és szokatlanul nyugodt természete miatt beválasztották a Bölcsek Tanácsába. Az öreg tündérek sokat megéltek, sok okosságot tudnak mondani, de szükségük van a Tanácsban fiatalokra is, hogy legyen, aki emlékezteti őket, milyenek a fiatal tündérek gondjai, mert nekik az már csudálatosan régen volt.

A fiatalok álma hamarosan valóra vált, egyre másra születtek a tündérgyerekeik, és nemsokára ki is kellett költözniük a zsenge nyírfa ágai közül, egy sokkal tágasabb, vénséges vén tölgy odvába.

Az ötlet közös szerzemény, egy barátommal beszélgettünk, és én már meg nem mondom, mit mondott, amire nekem meg ez a gondolat jutott eszembe:

személyre szabott meseportré.

Adott egy kisgyerek, akinek van egy kedvenc mesefigurája. És én azzá változtatom :). Ha csak egy kép erejéig is. Azaz az arcát belefestem az illető karakter arcába, az eredeti arc helyére. Az ötlet nagyon tetszett, merthogy egyedi, és anyaként is, óvónéniként is pontosan tudom, az ilyesmi milyen boldoggá tud tenni egy kisgyereket. 

Lelkes voltam, és legott neki is álltam, a barátnőm kisfiát kezdtem el festeni. Aztán amikor láttam, hogy édes, csak éppen egy aranyos kisfiú, de egyáltalán nem Kristóf, akkor rájöttem, hogy ez azért nem olyan egyszerű. Főleg egy Spongyabobnál, akinek az arca eredetileg, khm, hogy is mondjam... érdekes :)

Mindenesetre készen van az első darab :). Rengeteg tapasztalat, a következők már könnyebben, és remélhetőleg még találóbban fognak sikerülni. Most következik a Jégvarázsból Elsa és Anna, no megy egy kis Babóca-lányka.